Marley És Én

"Egy kutyának nincs szüksége drága autóra, nagy házra, vagy neves divattervezőtől származó ruhára. Egy rágcsálható fadarab ugyanúgy megteszi. Egy kutyát nem érdekli, hogy gazdag, szegény, művelt vagy ostoba, okos, vagy buggyant vagy. Add neki a szíved, és cserébe neked adja az övét. Hány emberről mondhatjuk el ugyanezt? Hány ember képes maradéktalanul éreztetni veled, hogy egyedi, ártatlan és különleges vagy?"

    John és Jenny családalapításon törik a fejét vagyis inkább Jenny szeretne egy kisbabát. John viszont még nem biztos benne, hogy felkészült egy ekkora feladatra ezért örökbe fogad egy Labradort (Marley), hogy rajta próbálják ki milyen az, ha korán kell kelni, vigyázni kell rá, etetni egyszóval foglalkozni vele. Ám ekkor még nem is sejtik, hogy mire válalkoznak ugyanis Marley egy szelidíthetetlen, makacs, vad jószág és teljesen felforgatja a pár életét. Ebből persze rengeteg vicces helyzet adódik hiszen a blökit elvisleni szinte lehetetlen, nem szeretni viszont képtelenség. Ha egy könnyed, mókás és aranyos vígjátékra vágysz, akkor ezt a filmet semmiképpen se hagyd ki!

Nem csodakutya...

Marley nem csodakutya. Semmilyen extra képességgel nem rendelkezik. Nem tombol benne a falkavezérgén, nem talál haza bárhonnan, nem beszél, nem akar életeket menteni, és földön kívüli képességekkel sem rendelkezik. Marley tipikus labrador. Bohókás és vicces kölyökkutya, amely az évek során némileg megkomolyodik, de éppen elviselhetetlen természete miatt csak imádni lehet. Valószínűleg mi, nők úgy vagyunk a szertelen kutyákkal, mint a „rossz” pasikkal – halálosan imádjuk őket. A Marley meg én című film azonban nem egy kutya életéről, hanem egy családról szól, de a Jelenetek egy házasságból címet már elsütötték, és valljuk be, kevésbé is lenne moziba csalogató.

 

 

Egy kiskutya sok bajjal jár.....de annál nagyobb benne a szeretet...  .....ezt higyjétek el!!!!

 

 

Most komolyan: van néző, akinek ennyi szájbarágásra van szüksége, hogy felfogja, miről szólt a film? Vagy a producer követeli ezt a giccset? Mert akkor jelezném, egész jó kis estét sikerült jól agyonvágni a végére.

Szívderítő, hogy kutya és ember ősi barátsága milyen mértékben képes újra és újra meghatni a nézőt.

 

Nem véletlen, hogy a klasszikus kutyaalakok mind a filmvászonig vitték: hűségüket egy életen át keressük minket körülvevő embertársainkban. Bogáncs, Lassie, Rin Tin Tin egyenest cerberusi karakterekké nőttek. Marley ugyan nem tartozik ebbe a sorba, még a filmes ebek, Benji vagy Beethoven köreibe sem. Nincs „embert felülmúló” értelme, nem ment életet, emberi konfliktusok elrendezése helyett pedig inkább csak gerjeszti azokat.  Marley, a „sáros tappancsommal jól összeugrállak” fajta, ugat össze-vissza, rongálja, ami csak az útjába kerül, és ez kora előrehaladtával sem változik. Egyedül annak köszönheti a címszereplést Hollywood bohócnagyságai, Jennifer Aniston és Owen Wilson oldalán, hogy eredetileg egy amerikai bestseller hőse, és az első „kölyök” egy fiatal álompár családalapító házában, és szeretik, padló- és bútorrágó természetével együtt. S bár az amerikai álom az első óra után szereplők és nézők számára egyaránt elviselhetetlenné válik, egy-egy kutyás gegen mindig jólesik nevetni. David Frankel, Az ördög Pradát visel és számos Szex és New York-epizód rendezője több trükköt is bevet, köztük egy kedves montázst, mégis nehezen kerülgeti majd’ két órán át a sablonpárbeszédeket. John Grogen, a bestseller írója ugyanis, akárcsak filmbeli alakja, akkor sziporkázik, ha Marley helyzetkomikumairól mesél, gazdáinak karakterábrázolásában és belső konfliktusainak kibontakoztatásában nem mélyed el.

Marley talán a Wikipedia listáján kívül nem írja be a nevét a kutyatörténelembe, de attól ő még egy az igaz barátaink, a kutyák közül, és ha másért nem is, szeretjük hát ezért.

A film nem is szól többről, mint az egyszeri emberről és nem egyszerű kutyájáról.